Kiállítás megnyitó helyett - Ladányi Georg írása

Ahogy ezek között a fényképek között lapozok, az egyik első gondolatom az, hogy Czabán György nem egy levegőbe révedő típus. Földhözragadt mentalitásnak vélheti az őt és az ő munkamódszerét nem ismerő befogadó, ezt a felületet letapogató stílust, amit egyfajta fotódokumentációs tevékenység követ, pedig dehogyis! Hasznos tulajdonság ez.

Egy bizonyos doktor Hoffmann Heinrich frankfurti gyermekorvos és pszichiáter 1845-ben der Struwwelpeter cím alatt megjelent, gyerekeknek szóló, versbe szedett tanmesékben könnyed szigorral ostoroz gyermeki rossz szokásokat, csínyeket, jellembeli, viselkedésbeli hibákat, mint amilyen a gyufagyújtogatás, a másság pellengérre állítása, az ebédlőasztalnál való kalimpálás, meg figyelmetlenség.
Egy másik rigmusban pedig a hüvelykujj szopogatása vagy éppen a fent már említett levegőbe révedés hátulütőire esik az orvos író tollából némi fény.
Ez pedig a Dr. Hoffmann féle mesefigura, az égbemeredő, Hans Guck-in-die-Luft, azaz Felhőleső Hanzi, aki iskolába megy. Nem a hátán, de a kezében az iskolatáska elődje, az iskolamappa, abban füzetek, rajztábla, fejes vonalzó, feladatok. Nos, itt pörögnek fel az események, itt izgul be a sztori, mert ez a Hanzi minden szülői figyelmeztetés ellenére fejét nem leszegve, nem mint Czabán a fényképész, aki tekintetét a göröngyösre rakott macskakövön pásztázza ide-oda, akár a pilóta balról jobbra járó ablaktörlő pillantása, nem! Hoffmann égbemeredője az orrát a levegőbe böki. Mert ő már felsős, figyelme inkább a vonuló felhőket követi. Nem is csoda, hogy pár sarokkal odébb bele is pottyan a kanálisba. Kikötői munkásoknak kell őt csáklyával partra húzni. Ki tudja, hogy mennyi élet lehet még benne? De mégis, akár egy ólomkatonát, állítják őt megmentői a talpára. A mappa is, a fejes vonalzó is elsüllyedt közben.

Czabán György, a kövezetbe ágyazott technikai műtárgyak fényképésze, nem egy levegőbe bámuló ember. Őrá, ha nagy kerülőkön át is, de hatott a XIX. századi dr. Hoffmann féle tanmese. Ő aztán alaposan a saját lába alá néz. Közismert talán, hogy a súgó-búgó new york-i legenda szerint a mindent bevállaló, veszélyesen élő maffiafőnök az, aki soha nem néz a lába elé. Csak a felhőkarcolók közötti csíkban kivillanó kék eget, a végtelen lehetőségek leszállópályáját figyeli. Czabán, a csatornafedelek Tacitusa nem az a fajta. Ha ő ismert vagy kevésbé ismert kültérbe lép ki, akkor szívesen orientálódik a földbeágyazott műtárgyak alapján, tekintete akár a fémdetektor, úgy siklik végig a kövezeten. Ha a földre tekint, azt nézi: hol vagyok? Miféle föld? Miféle aszfalt? Miféle kockakő? Miféle burkolat is az, amin éppen állok?
Biztos, hogy nem kell hozzá kávézaccból jósolónak lennünk, hogy tudjuk, hiszen itt sorakoznak előttünk a képek rendre szortírozva, könyvben vagy kiállításon hogy megállapíthassuk: a szerző egy érzéki szemlélődő, nem sieti el soha a randevújához, a megbeszéléseihez vagy éppen az ő testére szabott földi látványosságokhoz vezető utat.

Czabán nem műtermi fényképész. Nem az, aki gondosan, tangón, bolhapiacokon és egyéb helyeken összevásárolt tárgyakat szerel össze asszemblírozott csendéletekké. Ő az utazó képrögzítő. Nem az a fajta turista, aki csoportban, rekkenő napsütésben az idegenvezető vagy a tárlatvezető magasan fejfölé tartott, messziről is jól látható esernyője nyomában sétálna végig a velencei Guggenheim gyűjtemény termein, vagy a winterthuri Reinhart múzeum exponátumai szuggeráló erejének magát odaadva, mint száradt szivacs, magába szíva a tanult tárlatvezető szavait.
Szerzőnk valószínűleg egyáltalán nem jár képtárakba. Az ő képtára, az ő ’modern művészetek múzeuma’ maga a köztér, az utca vagy az autópálya lefolyója, a kábelakna lejárata fedele, a föld alatt vezetett telefon, internet- vagy kábeltévé-vezeték csomópontjának fedőlapja és az akörüli világ. Minden, ami a közművekből, a gáz- és vízvezetékből, a szennyvízelvezetéstechnikából, a vezetékek rendszeréből az utcán haladó, ott dolgozó ember tudatába informál.
Amennyiben a recenzor - ezen sorok írója - a szépművészetek ellensége: egy deklarált antiművész megkísérelné magát a szerző létébe, lényébe, neveltetésébe helyezni, - amely feladat persze látnokok esetében sikerrel is járhat, - szóval ha ez a lényből-lénybe ugrás sikerülne, azt kell mondanom: ezek a fedelek, fedők, lapok, rácsok és szűrők, lefolyók és mindenféle szanitárius műtárgyak a szerző önálló műalkotásai. Ezeket több ezerből, valószínűleg több tízezer odakinn a városi vadonban fellelt műtárgyrengetegből ő vadászta ki, ő láttamozta le, ő rámázta be és prezentálta ebben a mesteri precizitással, türelemmel, kitartással és befektetési lázzal szült gyűjteményben.

Ha Czabán következetesen nem magyar lenne, hanem mondjuk svéd, svájci, osztrák vagy skót nemzetiségű, akkor valószínűleg hatványozottan koncepciózusabbra sikeredik maga a válogatás, meg persze a prezentáció külleme is. Azáltal hogy a műgyűjtő vagy műtárgy gyűjtő és művész egyszemélyben Czabán nem nagyon, sőt, egyáltalán nem vagdosta le fényképszélvágóval a vasdekliket körülvevő, az azokat övező várositájbeli boríték szegélyeit, arra utal, hogy a fényképező igyekezett meghagyni az alfabetika, az ornamentika, a civilizáció jól kódolt funkciós pontjai mellett a burkolatot is. Ő keretez, és ezáltal referálja a műtárgyat vissza annak eredendő kultúrájába, környezetébe.
Na persze ebből kifolyólag nem törődik azzal, hogy így figyelmünk tulajdonképpeni célpontja többszörös keretbe, azaz ami ezzel egyet jelent: a keret mint felkiáltójel középpontjába kerül. Mert az első keret maga a lap széle, ha virtuálisan nézzük ezt a történetet, akkor maga a monitor, utána következik a lap széle, ezután jön a mag maga, majd pedig az a darab flaszter vagy macskakő-ráma vagy falburkolat, gyepszegély, amibe művét helyezi illetve abban meghagyja az alkotó.
Ez a multiple, ez a keretrendszer azt visítja: Ide gyertek! Ezt nézzétek!
És akkor ott, odalenn a keretek kútkávája mélyén, felfedezőre várva ott remeg a vágy célpontja, a fedél, rács, satöbbi. Ezekre pedig sok esetben írva vagyon, latin betűkkel, cirill betűkkel, kínai és japán, arab és héber jelekkel, hogy ez meg az az öntöde, ez és az a ’telekom’, ennek vagy annak a metropolisznak a kommunális csatornázási vállalata lefektetése, tulajdona, jólpátyolt projektje.
Az én kedvencem persze a csatornafedelek, a deklik ősatyja, egy kőfaragó által a nyílásba vágott kőfedél, a tetejébe egy klasszikus vaskarika eresztve. (Ezt a lebilincselően szép és nemesen egyszerű műtárgyat valahol Etrúriában érte utol és kapta lencsevégre a szerző.)

És most hadd térjek ki egy kis vargabetűvel vissza tanulmányom elejére, amikor azt állítottam: a gyűjtő gyűjteménye közszemlére tételével, publikálásával művésszé lép elő maga is. Még akkor is, ha eddig nem lett volna az. De ebben az esetben eddig is az volt, még ha egy egészen más sportágban, a kísérleti- és dokfilm területi bajnokaként.
Czabán György egy hajdani esztétizmus divatdiktátorait, Joseph Beuys-t és Andy Warhol-t ismétli azáltal, hogy felfedezi művészetszabad környezetében a tárgyat magát, és átveszi azt megőrzésre. Hogy majd ha arra megérett az idő, egy spirituálisan megfelelően előkezelt, áhítatos felekezetnek prezentálhassa a trófeáit.
Mint ahogy Joseph Beuys, a második világháborúban a szovjetek által a - mára újra orosz - Krím félszigeten lelőtt, és súlyos fejsérülésével a pusztában élő krími tatárok által gondozásba vett ejtőernyős, későbbi összművész megvásárolta vagy elkunyerálta gyermekkora színhelye, a rajnavidéki Kleve városának felszedett villamosmegállóit, békebeli öntöttvas gázláng kandelábereit, hogy azokat a művészet menedékjoga alá helyezve a velencei Biennálén állítsa ki 1976-ban.
Majd pár évvel korábban a szlovák/rutén hátterű grafikus Andrej Varhola egy a kor Lidl boltjában gyűjtött be jó pár ’campbell soup’ feliratú, nem vitás, nagyon is esztétikus, jólgrafikált címkéjű leveskonzervet, hogy azokat az örök művészet panoptikumába betonozza be, ugyanígy digitalizálja és oltja kollektív emlékezetbe, mint jövőprojektet Czabán, a huszadik és huszonegyedik századig még fellelhető, kövezetbe eresztett ipari műtárgyak leképezéseit.
Persze Beuys és Warhol csak a kor eszközeivel és a jómódú családi és baráti körük hátterével próbálta követni Duchamp és holdudvara a ’readymade’-ek, azaz az ipar által legyártott tetszőleges termékek diszlokáció, azaz áthelyezés által a művészeti alkotás területére átemelt, eminens módon végigexercírozott procedúráját.
Ettől kezdve nem is kellet más az összművészséghez, mint a kivételes tehetséggel, jóérzéssel és szorgalommal kimunkált/kiművelt név, hogy az illető a figyelme homlokterébe kerülő, bármely emberi mechanikus/ipari tevékenység, a természet, a jóisten vagy bármely tetszőleges no-name által fabrikált tárgyat alkotásává deklarálja és a saját neve alatt futtassa annak örökkévaló világegyetemi pályáján. Ez így igaz és csak így helyes, erre az axiómára a vita árnya sem vetődhet.
Innen hát a jog, ami alapján a kísérleti filmes médiapionír körbesétálhatja nyolcvan nap alatt a világot, hogy az ő világjáró horizontján feltűnő csatornafedeleket felfedezze, ezeket bekeretezze és kiállítsa. Mint ahogy mister Phileas Foggot, a fogadásból lett londoni világutazót hajtotta a fogadás láza, hozzá hasonlóan Czabánt is a rátalálás és gyűjtés heve kergeti. Csakhogy a szerzőnknek egyáltalán nem sürgős. Neki az a fontos, hogy ott van, akkor, amikor ő ott volt, akkor ő is ott volt, Czabán és a tárgy vakrandiztak valahol a nagyvilágban, csak azért, hogy hősünk lefényképezze azt a bizonyos deklit, amit sok esetben csak sejteni lehet, hogy ott van egyáltalán valahol.

Egy másik kedvencem ebből a gyűjteményből = egy tovasuhanó limuzin képe, gondolom valamelyik amerikai nagyvárosból, ami alatt éppenhogy felsejlik egy csatornafedél. Ebben a közegben, ebben a tárgyi miliőben a számomra legmeglepőbb az exponátumok feltűnően jó minősége, a nagy felbontás, az igényes optika, a legújabb kori digitális fototechnika bevetése, az ezáltal elért kontúrok késélessége, a projekt gazdasági-műszaki megalapozottsága. Biztos vagyok benne, hogyha egy német fényképész/alkotó vitte volna végig ugyanezt a projektet, ő szabályos államilag fizetett munkahelyet csinált volna a feladatból. Minden egyes lefolyó és fedő leképezésére napokat, esetleg egy egész hetet szánt volna, mint már jeleztem, az egészet egy fulltájm állássá szélesítve ki. Minden egyes darabot, mindegy hogy az mekkora is, tenyérnyi-e, vagy pedig öles, egyszerű gépekkel mozdítható vaslap-e, ugyanabból az előre tudományosan és tapasztalatilag definiált magasságból fényképezte volna, direkt e-célból készített guruló-sikló állványról, szélcsendben, mindig ugyanazon optimális, égitestmegvilágítású fényviszonyok mellett.
Ehelyett pedig a képsorozat szerzője és szerkesztője hol közel hajol, hol távollép vagy feldaruzik egy félemeletet, mégis hozza a rezzenéstelen és bemozdulás mentes, nagyfelbontású felvételt. Úgy gondolom, hogy nem fotózásra alkalmas mobiltelefonnal indult el erre a világot át- meg átfonó, betérképező privát kis szafárira, annyi biztos.

Czabán György a képei tanúsága szerint világutazó. Azt hogy mi célból járja a világot, üzletszerűen, mint magánutazó, a szélrózsa minden irányában szétszórt barátai látogatójaként vagy csak egyszerűen acélból, hogy ezeket az ipari műtárgyakat az összes utazható kontinensen lefényképezze, én nem tudom. Egy bizonyos, hogy az általunk, európai és otthonülő stúbenhokkerek számára ismert és egzotikus országokat nem dokumentáló antropológusként, emberek arcmásain keresztül mutatja be, hanem dekorált, tetovált, teleírt vagy csupasz csatornadeklik képmása segítségével. Korábbi összművész és performánszkollégáim, a nyolcvanas évekbeli AGZ, a düsseldorfi ’anarchista gumicella’ nevű performánsz- és akciócsoport egy kollektív munkája jut az eszembe Czabán György képei láttán, az ’unsere Deutschlandreise’, akik egy-egy nagy német várost, mint Hamburg, Berlin, Bielefeld, München, Köln, Düsseldorf, egy-egy városi műtárgy képével kívántak bemutatni, csupán fellelése és a lefényképezés helye utcanevét adva segítségül. Meg aztán valamikor még a múlt század hetvenes éveiben a Hamburg-Altona pályaudvar épületében akkor még meglevő kiállítóteremben találkoztam egy az egykori Königsbergből, Kant Immanuel egyetemi tanár és filozófus városából származó orosz fotográfus munkáival, méterszer-méteres fekete-fehér fotográfiáival, amelyek kizárólag Kalinyingrád/Königsberg csatornatetőit mutatta be. Csupa-csupa németnevű vasöntő neve díszítette ezeket az eléggé uniformizált XVIII-XIX. századbeli csatornafedeleket. A várost, a felszabadító vörös hadsereg útjába kerülő első megerősített német birodalmi erődöt a szövetséges légierő alaposan fellazította, a támadó szovjetek aknával szórták meg, ami meg a történelmi belvárosból maradt, azt sikerült elbuldózerelni utána. Egy pár kilométerrel arrébb új városközpont épült, a régi helyén pedig lakótelepet emeltek. Minden arrébbtolódott, csak az utcák elrendeződése maradt a régiben és természetesen az utcák alatt a csatorna és az azok lejáratait fedő csatornafedelek. Ezek gyakran és nagyon soká maradhatnak referenciapontok, még ha szélvihar és áradások töltenék is föl a városi tájat. Persze az idők változnak, a vaslapok helyébe újabb anyagok, beton és műanyag lépnek. Ezek nem annyira időtállóak, nem annyira kopásállóak, de ideig-óráig ők is fedni és jelezni fogják földbeásott folyamaink és kábelkötegeink láthatatlan pályáit.
 
Ladányi Georg, Budapest és Aachen 2008-2014

 

 

 

Navigáció - Csatornafedők

made with love from Joomla.it